Kamrás Ria

Az iskolakezdés izgalmait nemcsak szülőként, hanem egykori pedagógusként is átéltem – erről előző bejegyzésemben már olvashattál. Szerencsés vagyok, hiszen több országban és városban éltem, így a gyerekeim már egészen fiatalon új kultúrákkal ismerkedhettek meg. Sokszor szóba kerül az, hogy a fiúk hogyan tudtak egyáltalán iskolába járni, milyenek voltak a mindennapjaink, hogyan formáltak minket ezek az élmények. Az élethelyzetünkből adódóan mindig sokat utaztunk. Azt vallom, hogy akkor ismerjük meg egy-egy ország kultúráját és embereit, ha nemcsak turistaként nézzük végig a szokásos látványosságokat, hanem valamennyi időt el is töltünk az ott élők között. A legapróbb dolgokból a legjobbat kihozni Amikor a nagyobbik fiam alsó tagozatos volt, többször jártunk Floridában. Egyszer közel öt hónapot éltünk ott, mindezt egyeztetve a fiam magyar iskolájával és tanáraival. Emlékszem, amikor beírattam őt a helyi iskolába, Krisz alig tudott angolul. Néhány hét elteltével aztán éppen otthon

Az iskolakezdés minden szülőnek izgalmas időszak, főleg akkor, ha gyermekét először küldi általános iskolába vagy – mint az én esetemben is – a középiskola első évébe. Az én helyzetem egy picit mégis különlegesebb, hiszen magam is tanítottam. Régen a szeptemberek mindig egy új időszakot, egy új kezdetet jelentettek, hiszen tanérként az év mindig szeptembertől júniusig tartott. Ugyanúgy vártam a nyári szünetet, az év végét, a töltekezést, mint a gyerekek. Aztán természetesen ugyanolyan izgatott voltam szeptemberben, és alig vártam, hogy újra az iskola falai között legyek és egy új osztályt ismerjek meg. Miután otthagytam a tanári pályát, emlékszem, milyen furcsa érzés volt az első 1-2 év tanítás nélkül. Aztán persze teljesen más irányt vett az életem; utána az év már nekem is januártól decemberig tartott – egészen addig, amíg az első gyerekem iskoláskorú nem lett. Fontos, hogy az iskola ne szenvedés, hanem élmény legyen Az első gyereknél mindig nagyobb az izgalom a szülők részéről,

Néhány hete már meséltem Györgyiről, arról a kineziológusról, aki legelső találkozásunk óta számtalan módon inspirált engem. Van azonban egy másik személy is, aki Györgyihez hasonlóan rengeteg pozitív energiát adott. Megismerkedésünk történetét hoztam most el nektek. Ezzel a hölggyel egy szépségszalonban találkoztam. Egymástól nem túl távol ültünk és mindketten figyelgettük a körülöttünk ülő embereket. Élvezem az ilyen helyzeteket, mert egyfajta tanulmányként fogom fel ezeket. Imádom megfigyelni és profilozni az embereket, egy ilyen szalonban pedig nagyon sok a megfigyelhető „karakter”. Az egész kapcsolatunk úgy kezdődött, hogy egymásra néztünk, és szemkontaktusból, egy-egy szemöldök megemelésből vagy mosolyból tudtuk, hogy ugyanarra gondolunk mindketten. Aztán egyszer elment egy vendég, mi egymás mellé kerültünk és elkezdtünk beszélgetni. Mindkettőnknek szimpatikus volt a másik meglátása, így számot cseréltünk és azóta is sokszor találkozunk. Mit jelent számomra az, hogy energiát

Néhány napja kérdezték tőlem, hogyan teszem a helyére a negatív tapasztalatokat. Nos, az a rossz hírem van, hogy még a legpozitívabb emberek is kerülhetnek olyan helyzetbe, amikor egyszerűen csak túl kell élni a dolgokat. Nemrég engem is „hátba szúrt” egy ember, akinek az élet különböző területein sokat segítettem. Egyik ismerősömnek fogalmaztam utána úgy, hogy lényegében meghalt a lelkem egy darabja. Ezt nyilván nehéz megélni, de én hiszek abban, hogy az ilyen tettek mindig következményekkel járnak és nem múlnak el nyomtalanul. Az élet úgyis megtanít minket arra, mi a helyes és mi nem. De akkor mégis mit tehetünk egy ilyen helyzetben? Egyrészt én is csinálhatom azt, hogy innentől kezdve senkivel sem állok szóba, senkinek sem segítek, nem adok energiát. Ezzel csak az a baj, hogy teljes egészében meghasonulnék önmagammal, ha ezt tenném. Elvégre nincs az az ember, aki miatt hajlandó lennék egy gonosz, negatív, mindenkiben kétkedő személlyé válni. Nyilván idő, amíg az ember megrázza m

Örömteli pillanatokból szerencsére nem volt hiány az elmúlt 2-3 hétben, én magam is „gyermeki” lelkesedéssel szurkoltam és izgultam végig a magyar csapat szereplését a budapesti vizes világbajnokságon. Bár sajnos nem tudtam a helyszínen szurkolni a magyar sportolóknak, így is hihetetlen érzés volt látni azt a lelkesítést és buzdítást, ami az elmúlt napokban, hetekben a magyarokat jellemezte. Elképesztő volt látni, mennyire összehozott mindenkit ez a két hét – ehhez hasonlót legutóbb a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokság idején tapasztaltam. Mivel a fiaim vízilabdáztak, természetesen egyetlen meccset sem hagyhattunk ki; az egész család együtt szurkolt a tévé előtt a fiúknak és a lányoknak. Bár a vízilabdás lányok sajnos korábban búcsúztak, így is megmutatták az egész világnak, hogyan kell egy hazai vereség után felállni a padlóról és tovább küzdeni. A fiúk kitartásának hála pedig idén újra világbajnoki döntőt izgulhattunk végig, és bár a dobogó legfelső fokáról lecsúsztunk, azért az