Kamrás Ria – Hogyan tanulhatnak gyermekeink más kultúrákból?

Az iskolakezdés izgalmait nemcsak szülőként, hanem egykori pedagógusként is átéltem – erről előző bejegyzésemben már olvashattál. Szerencsés vagyok, hiszen több országban és városban éltem, így a gyerekeim már egészen fiatalon új kultúrákkal ismerkedhettek meg. Sokszor szóba kerül az, hogy a fiúk hogyan tudtak egyáltalán iskolába járni, milyenek voltak a mindennapjaink, hogyan formáltak minket ezek az élmények.

Az élethelyzetünkből adódóan mindig sokat utaztunk. Azt vallom, hogy akkor ismerjük meg egy-egy ország kultúráját és embereit, ha nemcsak turistaként nézzük végig a szokásos látványosságokat, hanem valamennyi időt el is töltünk az ott élők között.

A legapróbb dolgokból a legjobbat kihozni

Amikor a nagyobbik fiam alsó tagozatos volt, többször jártunk Floridában. Egyszer közel öt hónapot éltünk ott, mindezt egyeztetve a fiam magyar iskolájával és tanáraival. Emlékszem, amikor beírattam őt a helyi iskolába, Krisz alig tudott angolul. Néhány hét elteltével aztán éppen otthon voltunk, amikor a férjem azzal jött be a kertből, hogy menjek gyorsan, Krisz a szomszédokkal beszélget. Nem hittem a szememnek, amikor láttam, hogy a gyerekem a kerítésnél cseveg. Ekkor láttuk csak igazán, hogyan szívta magába a szavakat, kifejezéseket. Amerikában teljesen természetes, hogy idegen emberek szóba elegyednek egymással, a fiam pedig pontosan ezt csinálta. Ezután már természetes volt, hogy bárhová mentünk, Krisz cseverészett.

Szerencsére az iskolában is sok sikerélménye volt: szerepelt, verset szavalt. Emlékszem, mennyire csodálkoztak a szülők, egyszerűen nem hitték el, hogy a gyerek korábban alig tudott angolul. A fiam szerencsére gyorsan tanult a kinti közegben, nagyon élvezte az órákat. Maradandó élmény maradt számára a reggeli sakkozás, főleg azután, hogy a tanár megjegyezte, biztosan ő is nagyon ügyes lesz sakkban, hiszen a magyarok rendkívül okosak. Az amerikai tanárok ebben nagyon zseniálisak: még a legapróbb dolgokból is óriási pozitívumokat hoznak ki.

A hazatérésünk már nem volt ennyire kellemes. Előtte hónapokig építettem Kriszt, hogy milyen jól beszél angolul, itthon is biztosan nagyon ügyes lesz az angolórákon stb. Az első alkalommal aztán a tanár néni íratott egy szódolgozatot a fiammal, benne a sapka, sál, bunda, csizma stb. szavakkal, amelyekkel Floridában nyilván nem találkozott egyszer sem. A tanár néni a dolgozatot végül „sejtettem, hogy semmit sem tanultál Amerikában” megjegyzéssel adta vissza. Utólag persze már ezen az emléken is tudunk nevetni, de akkor az lett az eredménye, hogy a gyerekem többet nem szólalt meg angolul. Szülőként nehéz az ilyen helyzetet szó nélkül hagyni, nekem sem sikerült. Egykori pedagógusként ráadásul azt vallom, hogy senkinek sincs joga így megalázni egy gyereket. Egy tanárnak minden tanítványával úgy kell bánnia, mintha a saját gyermeke lenne.

A folytatásért kattints IDE!